vizhang

Végel László internetes honlapját olvasva  az embert a kozmopolita szellem érinti meg. Először olvastam ilyen gondolatokat itt, a Vajdaságban, ahol az ember vagy a magyarságát hangoztatja, vagy pedig a magyarságát palástolja. Hja, hol van tehát a határ a nacionalizmus és a sovinizmus között? Mert ápolni a hagyományainkat, érezni a valahova tartozást szívmelengető dolog, de hol van a határ? Hol csap át ez a nagy nemzeti önérzet gyűlöletbe? A másik nemzet gyűlöletébe? Végel lokálpatriótának nevezi magát. Bizony kevesen azok, mert ha többen lennének, környezetünk nem ilyenné alakult volna. Ki a lokálpatrióta? Aki szeret ott élni, ahova a sors vetette? Nem biztos, hogy szeret. Csak hű. Önmagához. Környezetéhez. A szomszédaihoz. 

Magyarnak lenni a Vajdaságban az idegenség döbbenetével jár. Az anyaországba vágyó vajdasági a határt átlépve (márha rendelkezik vízummal) a nyelv határába ütközik. Mert a Corában keszát kérvén, hívják a szerb fordítót. Nem szerb ő - bizonygatja. Jól van, jugó, mondják mosolyogva. S itt csupán önmagunkat ostoroznám. Itthon nagy magyarnak vallják magukat, nyelvük viszont kisigényű, sekélyes, minimalistát megszégyenítő szókinccsel. Bár bírálhatom azokat a magyarországiakat is, akik a gyönyörű középzárt e-ért bélyegeztek meg. Idegenek vagyunk Magyarországon, jövevények, vendégek, akiknek örülnek, de méginkább örülnek, amikor visszatérünk. Itthon viszont önmagunkat zárjuk gettóba a nyelvi körülhatároltsággal, értsd "nemtanulokmegszerbül csakazértse". Nyelvi vasfüggöny. Önszántunkból. Mikor lesz a rendszerváltás? Ezt a vasfüggönyt mivel lehetne "eltávolítani"? Az a gyanúm, hogy a közeljövőben erre kevés esély van, hisz magyartanáraink az egyetemen ( Újvidéki BTK, Magyar Tanszék) például alig hallanak szerb íróról. Nem ismerik meg a környezetük kultúráját, a szerbet se, de a románt, a szlovákot, a horvátot se, hadd ne soroljam tovább. IGen, így kell nevelni idegenségtől frusztrált nemzedékeketet. Ebben már jártasak vagyunk. Nemzedékek óta műveljük már. 

Lokálpatrióta. Végel László. "Magányom határát anyanyelvem határa jelöli ki" - írja. Igen. Az anyanyelv határokat szab. A határ pedig keretet jelöl valaminek. Mekkora az én határom? Ki merek-e lépni belőle, hogy aztán annál nagyobb örömmel és megelégedéssel térjek vissza? Hogy lokálpatrióta legyek szívvel lélekkel? Mint Végel. 

Mi a szabadság? A választás lehetősége? Mit választhatok? Választhatom az önmegsemmitsítést, az önterrort a mazochizmus különböző formáival, választhatom a határnélküliséget, a pillanatnyi gondolat diktálta irányt... Választhatom. Választhatom az akarat szabadságában rejlő veszély hozta adrenalin fölturbózott érzelmeit, s élvezhetem a bizonytalanság adta számtalan lehetőség csalogató izgalmát. Választhatom. S választhatom a szadizmus gyönyöreit nyújtó kizárólagosságot, a mások érzelmi-gondolati életébe való nagyléptű beletaposást.

Tegnap valaki választott. Nemlétező jogot adott magának a Teremtő adta lehelet kioltására. A posztmodern tudat határnélküliségében ösvényt csapott a lehetetlenbe, s valósággá váltotta a valónak nem hittet.

Tizenöt lélek.

GYertyát nem gyújtok. Rajtuk már nem segít. 

Ezt hozta a ma. Ezt hozta a posztmodern posztja. Eltűnt a határ, eltűnt az életre való jog, a tervekre alapozott jövő képe. Ezt hozta a ma. Eltűnt a természet, a Teremtőt visszahelyeztük az égbe, s maradtunk mi, emberek egyedül a Földön. Hja. Meg is érdemeljük. AZ egyedüllétet. A magunkrahagyatottságot. Mert elegek vagyunk önmagunknak. "Fölvilágosultunk" anno a francia forradalommal, s rájöttünk, hogy elegek vagyunk önmagunknak. Poszt. Posztracionalizmus - tudatrepedés. S e mi posztvilágunkban a hiátustöltő csupán anomália lehet. A szabadjára engedett akarat vadállatként üvölt, zsákmányt keresve őrjöng, rohan, öl, fal. S a tudat repedéseibe befészkelte magát a kétely, az iszony, a kínzás, a gonosz. A maradék tudatot pedig a látszólagos istenkeresés téveszméi feszítik szét, teret adva az önmagasztalás, az önmegigaítás mindent jóváhagyó eszméjének. 

Valóra vált az általunk alkotott virtuális világ. Ezt akartuk, nem? Ezt a játékot játszva nőttünk föl, öltünk, s nem kérdeztünk, s vertük a mellünk a nemlétező neandervölgyihez  hasonlóan. Apropó, nandervölgyi. Idegörnyedünk a számítógép fölé, mesterséges napfény süti mesterséges mosolyunk, mesterséges játékot játszunk virtuális barátokkal, vitamint és tápanyagokat eszünk, konditeremben edzünk fülledt levegőben, hogy formában maradjunk. Pedig a létfentartáshoz már nincs szükség fizikai erőre, a husángot immár fölváltotta az egér klikkje. Klikk, s máris leterítettelek. S lassan visszagörnyedünk újra. Egészen a földig. S nem isteni bűntetés ez rajtunk, hanem önakaratból választott életforma. Igen, ez a szabadság. S a salamoni mondás ismét igazolja magát: semmi sincs új a nap alatt. Az emberiség ismét az önmegsemmisítés útját választotta. 

Állok az üvegajtó előtt Leával a karomban. Tágra nyílt szemek. Szorítja a karomat, kapaszkodik. Az imént ébredt. Nyolc hónap, ennyi csak az övé. Belefedkezek ezekbe az álmodó, örökké kíváncsi, életre éhes kicsi szemekbe. "Előtted az élet" - mondom neki. Hej, mely ablakokon nézel majd ki, hová nézel majd ki? S az ajtód hová vezet majd? Most itt vagy, meddig? Bármeddig, jó veled. S ezt az édesanyáknak adatott rövid gyermekkort használom ki arra, hogy megtanítsalak mosolyogni, hogy megtanítsalak csevegni és hallgatni, kimondani és elhallgatni, sírni és örülni. Belédszövöm a megoldáskeresés erős fonalát, a derűlátás komikusságát, az előretörés erejét, a meglátás bölcsességét, a visszahúzódás nagyságát. Tanítalak, s tanulok én is élni. S éltet a szeretet, melyet benned és Andreában látok. S erőt ad az értetek mondott örökös fohász. Igen, most tudom, hogy anyának lenni a legnehezebb dolog a világon. Az édesanya ad, kimeríthetetlenül és folyton, az édesanya szíve együtt dobog a gyermekei szívével még akkor is, ha azok távol vannak. Az anyai szív meghasad és újradobban. Köszönöm, hogy olyan édesanyám volt, aki jó példát hagyott rám. Csodállom azt a képességét, hogy hagyott fölnőni, szabadjára tudott engedni, el tudott engedni, pedig igencsak botladoztam. Csodállom a hidegvérűségét és a kitartását. Vajon tudom majd én is így nevelni a gyermekeimet?