Állok az üvegajtó előtt Leával a karomban. Tágra nyílt szemek. Szorítja a karomat, kapaszkodik. Az imént ébredt. Nyolc hónap, ennyi csak az övé. Belefedkezek ezekbe az álmodó, örökké kíváncsi, életre éhes kicsi szemekbe. "Előtted az élet" - mondom neki. Hej, mely ablakokon nézel majd ki, hová nézel majd ki? S az ajtód hová vezet majd? Most itt vagy, meddig? Bármeddig, jó veled. S ezt az édesanyáknak adatott rövid gyermekkort használom ki arra, hogy megtanítsalak mosolyogni, hogy megtanítsalak csevegni és hallgatni, kimondani és elhallgatni, sírni és örülni. Belédszövöm a megoldáskeresés erős fonalát, a derűlátás komikusságát, az előretörés erejét, a meglátás bölcsességét, a visszahúzódás nagyságát. Tanítalak, s tanulok én is élni. S éltet a szeretet, melyet benned és Andreában látok. S erőt ad az értetek mondott örökös fohász. Igen, most tudom, hogy anyának lenni a legnehezebb dolog a világon. Az édesanya ad, kimeríthetetlenül és folyton, az édesanya szíve együtt dobog a gyermekei szívével még akkor is, ha azok távol vannak. Az anyai szív meghasad és újradobban. Köszönöm, hogy olyan édesanyám volt, aki jó példát hagyott rám. Csodállom azt a képességét, hogy hagyott fölnőni, szabadjára tudott engedni, el tudott engedni, pedig igencsak botladoztam. Csodállom a hidegvérűségét és a kitartását. Vajon tudom majd én is így nevelni a gyermekeimet?
